1. Múlt avagy Balsors, akit régen tép

Egy bejegyzésnek indult, de olyan soknak tűnt, hogy inkább 5 részre bontottam, így talán jobban ki tudjuk beszélni azokat a problémákat, amik véleményem szerint nagyban hozzájárulnak a magyar foci (pillanatnyilag nem labdarúgás) problémáihoz.

Mivé lenne sport, ha Balczó András után sosem nyert volna magyar öttusában, ha Egerszegi Krisztina lenne az utolsó, aki dobogóra áll az úszónők közül, ha Faragó Tamásék után nem jönnek Benedek Tiborék? A múlttal együtt kell élni, fel kell nőni hozzá, nem hátizsákként a vállunkon cipelni, és alkalomadtán bazári módon csillagszórókkal megünnepeltetni.

A magyar labdarúgás berkein belül képtelenek elengedni az Aranycsapat övezte mítoszt (egyébként 1938-ban ugyanúgy vb döntőt játszott a magyar csapat nem kisebb esélyesként! HALIHÓ!), a „magyaros stílust” és „fineszes játékot” és egyéb közhelyeket. A szurkolók már sokkal könnyebben lépnének túl ezen, de időről időre mindig elő kell hozni az elmúlt dicsőségünket. A mostani játékosok számára újra elő kell citálni a „bezzeg régen” mondatokat, mintha nem tudnák ezt maguktól is.

Jelenleg nem állunk ott, hogy Sárosi, Hidegkúti, Détári, sőt Illés Béla kvalitású játékosokat lássunk Magyarországon a zöld gyepen játszani. Pillanatnyilag legalább odáig kellene eljutni, hogy saját képességüktől se maradjanak el fiaink rendszeresen.

Vegyük figyelembe, hogy az 1980-as évektől a labdarúgás megváltozott. A sport üzletté vált, a szórakoztató ipar részévé. Ezzel együtt óriási mennyiségű pénz áramlott be, és kitágultak a határok. A foci a világ szinten terjedt el, sok helyen a kitörés egyik esélyét szállította (Afrika, Dél-Amerika), sok helyen a „sztárság”, a még nagyobb gazdagság ígéretével kecsegtetett (Európa). Egyre inkább vállalkozásként kezdtek el működni klubok és nem pár szereplős manufaktúraként. A magyar labdarúgásban tevékenykedők ezt még mindig nem akarják elfogadni, és együtt élni vele.

A következő részben a Tévedhetetlenek gyülekezetével foglalkozunk